Max Lucado

A kegyelemről

Az Istennek tetsző dolog


Tegyük fel, hogy adsz nekem egy ajándékot. Mondjuk, kapok tőled egy új nyakkendőt. Kiveszem a dobozából és megnézegetem. Megköszönöm neked, majd a pénztárcám után nyúlok, és megkérdem: „Mennyivel tartozom?” Azt gondolod, viccelek, és ezt mondod: „Ez ajándék. Nem kell kifizetned.”

„Értem” – válaszolok, de a következő kérdésemmel elárulom, hogy mégsem értem. „Csekket írjak inkább?” Teljesen ledöbbensz. „Nem akarom, hogy fizess nekem. Azt szeretném, ha elfogadnád az ajándékomat.”

„Akkor talán segíthetnék neked a házkörüli munkában, a nyakkendőért cserébe” – mondom.

„Te még mindig nem érted? Neked akarom adni ajándékba. Egy ajándékot nem lehet kifizetni.”

„Ó, bocsáss meg! Megígérem, hogy én is veszek neked egy nyakkendőt viszonzásul.”

Ekkora, már teljesen sértve érzed magad. Azáltal, hogy megpróbáltam kifizetni az ajándékodat degradáltam a kegyelmedet. Megfosztottalak az adás örömétől.

Milyen gyakran megraboljuk Istent! Gondoltál már arra, micsoda sértés Számára, ha megpróbálunk fizetni a jóságáért? Isten a jókedvű adakozót szereti, mert Ő egy jókedvű adakozó. Ha mi, gonosz létünkre örömünket leljük abban, hogy adunk, akkor Ő mennyivel inkább? Ha minket bánt, hogy az emberek az ajándékunkat megvesztegetésnek látják, akkor mennyivel inkább bántja Őt?

Kérlek, most néhány pillanatig gondolkodj el Jézusnak az emberek kérdésére adott válaszán.

„Ekkor megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” Jézus ezt felelte nekik: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy…” (János 6:28-29)

Szinte látjuk, ahogy az emberek közelebb hajolnak, és a gondolataik cikáznak. „Vajon, mit akarhat, hogy tegyünk? Többet imádkozzunk? Többet adakozzunk? Tanuljunk? Utazzunk? Memorizáljuk a Tórát? Mit akarhat, hogy tegyünk?

Az ördög terve ravasz. Ahelyett, hogy elvonna minket a kegyelemtől, megkérdőjelezteti velünk azt, vagy rávesz arra, hogy megpróbáljuk kiérdemelni… aztán végül soha nem ismerjük meg a kegyelmet.

Mit akar hát Isten, hogy tegyünk? Mi a Neki tetsző dolog?

„Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (János 6:29)

Max Lucado



Az istentiszteletről

Amikor istentisztelet ideje van, ezernyi okot fogsz találni arra, hogy miért NE menjél el. Ezzel mindenki így van: képzeld, még a lelkész is. Nem újdonság ez annak, aki megküzdött hitéért. Az okok között biztosan vannak súlyosabbak is, de nézz magadba: ugye belátod, hogy a legtöbb érv igazából csak füst.

Ahhoz, hogy elindulj Krisztus útján, igenis venni kell az erőt és a bátorságot arra, hogy végre szembe menj minden kifogással és minden érvvel, és eljöjj az istentiszteleti közösségbe. Ezt a fajta vívódást, amikor szembe kell menni önmagaddal, számtalan más helyen is megtapasztaltad már az életben. Biztos vagyok benne, hogy sokszor döntöttél úgy, hogy önmagaddal mentél szembe meggyőződésed ellenére. Mondjuk azért, mert éppen ezt kívánt a főnök, a cég, a föld, vagy a jószág. Ezen a téren miért mindig Isten ellen döntesz?

Amikor Jézus hív, egyszerűen ki kell mozdulnod a hétköznapok adta keretekből. Nem azért, hogy elmenekülj a hétköznapok gondjai elöl, hanem azért, hogy végre kézbe tudd venni a hétköznapok sodrását. Egyébként – bármivel is áltatod magad – ennek a sodrásnak rabja maradsz. Ha úgy érzed, hogy végre kézben tartod a sorsodat, mindig történik valami, ami húsba vágóan figyelmeztet: az életednek nem TE vagy az ura. Csak sáfár, akire rábíztak valamit.

Jézus, amikor hívja a tanítványait, azokat mindig a hétköznapok adta „taposómalomból” hívja el. És az elhívottak – ha valóban vágynak arra, hogy találkozzanak a megváltóval (az egyetlennel, aki minden munkájuknak, küzdelmeiknek értelmet ad) akkor egyszerűen felállnak, otthagynak mindent és követik őt. Figyeled? Otthagynak mindent... és követik őt... Amíg azt mondod, hogy „otthon is megvagyok Istennel”, addig valójában még csak az isten utáni vágyadat dédelgeted – ami önmagában nem rossz. De nem vezet sehova. A hétköznapok taposómalma szülte vágykép, a saját ízlésedhez és szükségeidhez igazítva, aki természetesen a te igazságérzetedet képviseli. Ugye belátod: így soha nem fogsz találkozni az igazi Istennel. Ha nem lépsz ki, nem hagysz ott mindent arra az időre, ami szent és Isten adja neked, akkor bizony csak vágyaid képét imádod, nem az élő Istent.

Az első lépés tehát: kimozdulni a hétköznapok fogságából, különben minden, amit Istenről elképzelsz, és minden amit Istentől vársz, a hétköznapok szükségei szülte vágykép. Semmi más.

Az első lépés bátorsága ez: végre szembe mész minden érvvel, ami Isten ellen szól, és arról akar meggyőzni: ne menj oda! Ne kövesd Jézust! Ki ne mozdulj a kis maghéjadból, a (hamis) biztonságot jelentő ábrándjaid magzatburkából.

Szembe nézni ezekkel és venni a bátorságot és az erőt, hogy eljöjj. Ha hiszel Jézus Krisztusban, mindenképpen pótolhatatlan helyed van az istentiszteleti közösségben. Igazából csak ott lelheted meg igazi önmagadat. Egy Krisztus-hívőnek nincs más út erre.

Tudom, tudom: nem minden ok van Isten ellen, ami miatt nem mész az istentiszteleti közösségbe. Nyilván vannak szükséghelyzetek, vannak életbevágóan fontos tennivalók. De hidd el: annak, aki nem életvitel-szerűen jár el hitközösségének istentiszteletére, annak a legéletbevágóbb ez: tegye meg végre az első lépést. Vegye a bátorságot arra, hogy ÉL azzal az erővel és lehetőséggel, amit megváltójától és szabadítójától kap.

Nem hiszed el ezt? Akkor viszont hirdetem neked: igenis él a Megváltó és él a szabadító, aki a hétköznapok taposómalmai fölé tud emelni. ÉL az Isten, aki téged is neveden szólít, és olyan életre hív, mely szabadon növekszik , mint egy életerős hajtás, és nem marad meg a mag burkának fogságában. Él az Isten, aki a te maghéjadat is fel tudja törni, a magzatburokból ki tud segíteni, és olyan színben tudja megmutatni a világot, ahogy más nem. Újjászületsz! Kell ennél több?

Hidd! És ne félj megtenni az első lépést!

<>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <><


Gondolatok

...Afiúról

Látok egy ifjú házaspárt az út mellett stoppolva. Az asszonyka várandós, és úgy néz ki, közel van a születés ideje. Nem tudom kik ők, mert nem hangzik el. Nem tudom azt sem, hogy miért vannak úton, pláne miért pont akkor, amikor bármelyik pillanatban jöhet a baba. Sokat láttam már, ezért gondolkodni kezdek: talán az adósságcsapda áldozatai ők, és épp a házukat árverezték el... volt rá eset kicsiny hazánkban. És a hitelezőt nem érdekelte, hogy várandós az asszony. Ha nem tudja fizetni az arcátlanul gyorsan és nagy mértékben emelt törlesztőrészletet, akkor menjen! Persze, miután már a villanyt is kikapcsolták, és a vizet is korlátozták. És menniük kellett, magzatostól, gyermekestől... És senki sem fogadta be őket. Mehettek az önkormányzat által kijelölt szükséglakásba, ahol egy órán belül azt is ellopkodták tőlük, amijük maradt! Egy órán belül!

De az is lehet, hogy az otthonukból kergették el őket épp keresztény hitük miatt. Ilyenekkel is találkoztam, sajnos nem is eggyel. Huszonnégy órát kaptak, hogy elhagyják az otthonukat, utána lőtték a faluba a mustárgázt. Vagy egyszerűen látták, ahogy a faluban elfogdosott embereket halomra lövik, majd porig bombázzák az egészet. Ezért ha már megúszták, menekülniük kellett.

Ezek a menekültek itt, Európa útjain kötöttek ki idegenekként, üres kézzel, stopposokként hazát és új életet keresve. És mennyi, de mennyi kismama volt közöttük! És hányan, de hányan szülték meg útközben a gyermeküket!
Sorolhatnám, de nem teszem. Túl sok keserűségre, túl sok könnyre emlékeztet.

Ez a fiatal pár a képsorokon ezek közül lehet bármelyik. Bármelyik. Ki mondta, hogy Józsefnek és Máriának hívták őket? Senki. Egy árva szóval sem mondta senki (nézd meg jól a képsorokat!).

Amikor a Karácsonyról beszélünk sokszor hallom a mára sajnos üressé vált szlogent: „minden nap legyen Karácsony”. Mindennap szülessen meg az Úr Jézus. Legfőképpen ott, ahol nagyon nagy szükség van rá. Nincstelenné vált, mindenüket elveszített emberek között is, akik egyedül már csak az isteni csodában reménykedhetnek. És Isten nem hagyta őket cserben! Küldött hozzájuk angyalokat, nem is egyet! Volt, amelyik felvette, és biztos helyre vitte őket. Volt, amelyik saját ruhájával takarta be őket.

És útközben megszületett a gyermek.

Hogy hol? Az autópálya mosdójában? Igen. Ott. És az utcán is. (Tíz éve csak Kalkuttából hazaérkező misszionáriusok elbeszéléséből hallottam ilyen esetről. Ma már itt, kicsiny hazánkban is történik ilyen.... vagy történt már azelőtt is???) De az is lehet, hogy pont a kórházba igyekszenek... csak az épp túl messze van... és az idő itt van. Autópálya pihenőjében, utcán, taxiban... mindegy. Ráadásul, ha éppen ilyen hazátlanok, menekültek, akkor nincs TAJ számuk se.

Jó, ha ilyenkor vannak "angyalok", akik ott vannak, és segítenek. Például egy taxisofőr...vagy kamionsofőr, vagy éppen egy prosti. Ilyenkor teljesen mindegy, mert előjön az a legbelső kincs, ami Istentől van, s ami elindítja az embert az emberré válás útján! Ilyenkor, ha Isten segítségével ez a kincs előjön az „alkalmi angyalokban”, nem számít ki vagy és ki ő. Ott Isten csodája ledönti a közöttetek álló falakat – és nyújtják a kabátot, nyújtják a kezüket és együtt örülnek az örülőkkel.

Elvinni e hazátlanok, otthonukat veszítettek közé is az evangéliumot. Oda, ahol ők vannak, s ahol már csak Isten segíthet. Gyakran hallani ezt is. De amikor e szavak testté válnak - hússá és vérré, ahogy egykor az Ige, az egészen más. Nyers leszek, hogy érthető legyen. Amikor TE vagy ott, és neked kell világra segíteni a babát... és a pillanat nem tűri meg a finnyásságot. Vagy amikor a hazátlan, megalázott embernek a sebét kell bekötöznöd úgy, ahogy azt látod a maga nyers, hányingert keltő mivoltában. Vagy amikor a hegyeken át menekült kislányka lefagyott lábát próbálod megmenteni... és érzed az elfeketedett hús szagát. Ott dől el, mennyire erős benned az Isten adta kincs. Ott dől el, mennyire tud testté válni benned az Ige.

Igen, testvérem: ilyenkor azon kapod magad, hogy neked is legalább annyi irgalomra van szükséged, mint egy prostinak (aki lehet, hogy épp az uzsorás markában rója le szülei tartozását!!!)...

...vagy, mint egy kamionsofőrnek, aki a munkaadója markába kerülve, családjának betevőjéért küzdve, ideje legnagyobb részét családjától távol tölti...

...átérzed?

Vagy épp azon kapod magad, hogy te a rendőr vagy, aki szirénázva, villogva jön és oktat: így nem szabad szülni! Itt nem szabad szülni! Ez nem megengedett! Eltakarva az emberi nyomorúság elöl arcodat, belekapaszkodva a paragrafusokba...mert az biztosabb, mint az Ige. Az Ige, aki ki tudja, hol és mikor testesül meg... egyébként megfoghatatlanul távoli!

Akár így, akár úgy, minden esetben neked szól az egyetlen szó, ami elhangzik: "Fiú!"

Nem Mária és József! Nem Jézus első eljövetelének "parafrázisa"! A TE történeted!

Kérlek, nézd meg megint, és tedd félre az elvárást, hogy a csilli-villi, kidomesztozott, takaros istállócskában találsz egy takaros kis pólyába tekert, tökéletesen megtisztított kisgyermeket... (apropó... jártál már olyan istállóban, ahol borjú is van?) Ez nem arról szól. Nem az első eljövetelről.
Figyelj kérlek! Arról az eljövetelről, amit Isten RÁD bíz, hogy Te vidd el közéjük. Azok közé, akiknek ilyen embertelen az állapota - hogy az autópálya mellett, otthontalanként szül. Érezd a szagokat, érezd a keserűséget és érezd az összedőlt álmaik és otthonaik lőporfüstös szagát! Sírj a sírókkal!

Ha ez sikerül, megérted, hogy nekik, mit jelent az örömhír: megszületett A Fiú. Az Ige közéjük jött. Olyan módon, amit a kor elképzelése nem engedett meg. Amit a paragrafusok tiltottak. Felvállalva a sorsunkat, felvállalva a nyomorúságunkat.

Az igazság az, hogy mi, akik a számítógépek mögött nézzük e képsorokat viszonylagos biztonságban, ugyanolyan nyomorultak vagyunk, mint ők. Csak a mi életutunk most épp "szerencsés": van padló a lábaink alatt. Van ruhánk, TAJ számunk, és ha jól megy, még ismerős szülészünk is. De ez csak az "öltözet". Alatta ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk, mint ők! És ez az öltözet, ami nekünk megadatott, nem kiváltság: ez kötelezettség. Kötelez arra, hogy nyújts kezet és öltözéket!

Ki mondta, hogy Mária és József van azon az úton? Senki. Te látod bele. Miért? Mert valaki azt mondta? Vagy talán azért, mert valaki mondott ilyet is: "Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám?" Ha neki, az otthontalannak, elűzöttnek, aki ki van szolgáltatva az élet kegyetlen viszontagságainak...akkor ”nekem". Annak, akinek sebét neked kell bekötözni, akinek magzatát neked kell világra segíteni. Vagy akinek oda kell adnod egyetlen piros kis kabátkádat, amivel az üzletfeleidet csábítod...jól menő üzleted egyik biztosítását.

Érted már? Dohogsz, mert méltatlan... Ez azt jelenti, hogy felismerted már, hogy mennyire méltatlan az ember ilyen megalázottsága és kiszolgáltatottsága ahhoz képest, amit Isten akar. Mennyire méltatlan ahhoz képest, amit a Fiú hoz el neked. Ne dühöngj, kérlek, a rendőrautóban ülve azt mondogatván: az Ige nem ereszkedhet le az élet ilyetén mélységeibe. Mert Ő, testvérem, ha nem ereszkedne le ilyen mélyre, már te is, és én is elpusztultunk volna. Mert az Ige mindig mélyebbre süllyed, mint te és én. Különben nem lenne senki, aki minket elkapna!


<>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <>< <><




Gondolatok az autóról

"A templomba járás ugyanúgy nem tesz kereszténnyé, mint a garázsban állás autóvá."

Több ismerősöm is megosztotta a facebook-on a fenti "bölcsességet" Nos, a hasonlat sántít. És mivel a "kívül állók" minket, keresztényeket elsősorban a vallásgyakorlatunkról és az élet dolgaihoz való hozzáállásról ítélnek meg, érdemesnek tartom, hogy lelkipásztorként reagáljak e szentenciára.

Tehát az a bizonyos autó: valóban nem a garázsban állástól lesz autó. De ha már feltételnül az autó-hasonlatnál tartunk, a "garázsban állás" a keresztény életben nem a templomba járás. A garázsban állás önmagában - leállított motorokkal, az eső és az időjárás viszontagságai elöl elrejtett élet - nem az istentiszteletnek felel meg. Hadd meséljek el egy történetet, mely manapság igen aktuális.

Volt egyszer egy jobb első kerék, aki azt mondta, hogy nem akar többé az autóhoz tartozni. Csúf a kasztni, rángat a kormány, a bal első kerék meg féltengelyes: ciki ezekkel "egy csapatban" lenni. Ezért arrébb gurult. A bal első lámpa is hasonlóan gondolkodott: dehogy fogja csodálatos fényét ilyen autóra pazarolni. Majd világít ő magában... és kiállt a "csapatból". Követte őt a jobb első ajtó, a hátsó ülés, a kormány is kiszállt. Mindegyik úgy gondolta, hogy egymagában jobb autó lesz. És ahogy visszatekintettek, látták: igazuk volt. "Csúf ez az autó. Hiányzik a jobb első kerék, a bal első lámpa, a kormány, néhány ülés és néhány ajtó. Tényleg ciki egy ilyen autóhoz tartozni."

Aztán jött egy másik autó, amolyan "kívül álló". Látta, és így szólt:
"Hogy szétesett ez az autó! Kiesett a jobb első kerék: valahol ott porosodik egymagában. Kiesett a bal első lámpa: ott pislákol egymagában. Ott az ajtaja, a falnak támasztva. Ott ülnek a tyúkok a fal mellé állított kormányon, és a kiszedett üléseken, a többi alkatrészéről nem is beszélve. Hogy nevezheti magát ez autónak, ha hiányoznak ezek az alkatrészek?"

Akárhogy is, de neki a levált alkatrészek annak az autónak az alkatrészei voltak. Az az autó azért volt darabokban, mert néhány alkatrész "kiszállt a csapatból".

Ez a szétesett autó sem a garázsban állástól lesz autó, való igaz. De a keresztény életben nem is ez az "istentisztelet". A javító műhely az, ahol a levált alkatrészeket ismét beszerelik, a sérülteket lassan, de biztosan kijavítják, és pezsgőt bontanak a helyrehozott masina felett. Gyógyulás és ünnep, és a szerelőnek való hálaadás. Nem egyszerűen "köszönet": ettől még megeshet, hogy az autó soha nem tér vissza hozzá, és újra szétesik. "Hála": ünneplés a szerelővel együtt az elkészült mű felett abban a bizonyosságban, hogy innentől kezdve csak hozzá megy az autó segítségért. De nem csak segítségért, hanem a rendszeres karbantartásra is, hogy aztán minden karbantartás és minden javítás után újra ünnepelhessenek a mű felett.

Nem garázs: szerelőcsarnok. Hogy aztán ha az úton napsütés, eső, jég, vagy hó van, üzembiztosan tudjon járni a motor, ügyesen guruljanak a kerekek és megvédjen a kasztni. Itt lesz újra autóvá az autó. Enélkül az üzembiztonság - s maga a biztonság - csak illúzió. E nélkül nincs autó (illetve van, de ezt a műszaki vizsgabiztos nem fogja elfogadni). Igen, kell a garázsban állás is: a visszavonulás, a leállított motorok, esetleg a töltőre feltett aksi egy viszontagságoktól védett helyen. De ha már hasonlat kell, akkor ez a csendes imádság ideje, nem az istentiszteleté.

A kívülállók a vallásgyakorlatunkról és az élethez való hozzáállásról ítélnek meg. A szerelőnél eltöltött idő, és a belé vetett bizalom az, amely üzembiztos menetet ad. Ez az istentiszteleti közösség (inkább ennek nevezzük, mint "templombajárásnak"). Az istentisztelet az újjáteremtés ünnepe.

Áldást és békét mindenkinek!



Még nincs szöveg...




Szóljon hozzá

Név:
E-mail:
Az e-mail cím nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:

2 hozzászólás

Kali Ildikó Zsuzsanna [ 2012-12-15 10:05 ]

Áldás, békesség! Békesség Istentől!
Köszönet a tanító jellegű fejtegetésekért. Igen, hasznunkra válik megállni olykor és arra gondolni, hogy nemcsak adventkor, karácsonyra várva, egy hónapot az esztendőből a szeretetnek szentelve kell JÓNAK lennünk, hanem egész évben, egész életünkben... Vajon képesek vagyunk-e erre?



palcsi [ 2012-11-30 15:14 ]

Ámen!